A biztonság felépítése és leomlása
Zoltán egy középkorú apa, akinek a világot jelentette a családja. Az édesanyját már kamaszként elveszítette, csak az apja maradt a számára, akivel nagyon szoros kapcsolatban voltak. Ennek ellenére külföldön próbált szerencsét, a feleségével az anyaföldtől távol építették fel a bázist, hogy jó egzisztenciában neveljék fel két kislányukat. Az apjára így is mindenben számíthatott. Zoltánnak mindig csak egy szavába került, és a papa már repült is ki hozzájuk, hogy segítsen. Házat, kertet építettek együtt, minőségi időt töltöttek a gyerekekkel. Néhány küzdelmes esztendő után végre elérték azt az anyagi biztonságot, amit célul tűztek ki. Zoltán édesapja ekkortájt rákbeteg lett, néhány hónap alatt leépült, és elhunyt. A férfit letaglózta a gyász, és a bűntudat, amiért alig tudott a beteg édesapával lenni az utolsó időkben. Számára az apja nem csupán egy szülő, hanem barát, példakép és harcostárs is volt. Ezzel a veszteséggel újraélte az édesanyja halálát is. Érzelmi krízisbe került. A temetés után egy héttel a felesége bejelentette, hogy mást szeret, és elhagyja őt. Akkor, amikor a férfi a leginkább sebezhető volt. Mély gödörben érezte magát, de néhány nap alatt elkezdte teljesen átalakítani az életét. Annak ellenére, hogy az egzisztenciális biztonság pillanatok alatt összeomlott. A házat, amiért annyit dolgoztak, el kellett adni, hogy szét tudjanak válni. A férfi a kislányai közelében akart maradni, ezért a szomszédságban bérelt egy lakást, ahol a gyerekeknek is ki tudta alakítani az életteret, hogy heti váltásban vele lehessenek. Nem hagyhatta el magát!
Menekülés az intimitástól
Az anyás napokon Zoltán elkezdett randizni. Alaptétele a „laza kapcsolat” volt, csak semmi mélység, csak semmi felelősség. A hölgyek jöttek és mentek, s aki többet akart, vagy szorosabban szeretett volna kapcsolódni, azt hamar leépítette. Magának, és a nőknek is azt bizonygatta, hogy nincs szüksége valódi kapcsolatra, a szex épp elég a boldogsághoz, mert így szabadok maradhatnak. Mégis hamar elszállt a szabadság eufóriája, épp csak addig érezte, ameddig tartott az önhazugság illúziója. A szeretőivel nem alakult ki intimitás, sem igazi lelki közelség, az együttlétek leginkább végletekig felfokozott orgiák, szexuális tornagyakorlatok voltak. Ez a fajta kapcsolódás a szeretet és a tisztelet szükségletét nem töltötte be, csupán a férfiúi büszkeségét táplálta, püffesztette. A hiányérzet abból is felsejlett, hogy egyre többször használt alkoholt és drogokat a légyottokon, és egy idő után már egyedül is. Elnyomta a sebzettségét, a legmélyebb gyötrelmei köré falakat húzott fel, és nem engedett be senkit. Még saját magát sem. A függőség kapujában szembesült azzal, hogy elvesztette a kapcsolatot az önvalójával, és másokkal is. Már a lányaitól is távolodni kezdett. Így került hozzám terápiába.
Mondhatjuk-e, hogy Zoltán erős volt, mert hetek alatt felállt a padlóról, és elkezdte az aranyifjak szabad életét élni? Ha így volt, akkor miért indult el a függőség lejtőjén? Miért távolodott el a szeretteitől? Bármennyire hihetetlenül hangzik, de a bajok oka nem a haláleset vagy a válás volt. Még csak nem is a rosszul időzített szakítás. A nehéz életesemények, veszteségék és krízisek mindannyiunk életének szükségszerű velejárói. A gond ott kezdődött el, hogy nem ismerte el a sebzettségét, nem fogadta el a sebezhetőségét. Inkább elrejtette a fájdalmakat, és eljátszotta mindenki előtt, még maga előtt is, hogy semmi baj, mert ő egy erős, életigenlő, önálló szabad férfi, és nincs szüksége senkitől semmire. „A szerelem meg amúgy is egy sötét verem vagy elmezavar, vagy valami olyasmi, amit jobb elkerülni.” Ez azonban egy gyáva önhazugság. Az emberek mindig szeretetre vágynak, de ezt az elemi szükségletüket mégis nagy erőkkel próbálják elrejteni egymás elől.
Kintsugi- a tökéletlenség művészete
Egy ősi japán iparművészeti hagyományban, aminek neve kintsugi, a törött teáscsészéket, tálakat nem kidobják, hanem összeragasztják, és a repedéseket arannyal töltik ki. Így a tárgy plusz értéket kap a tökéletlensége és története által, éppen úgy, ahogyan az emberi életek nemesedhetnek a törésvonalak mentén. A lelki traumák, kudarcok meghaladása azzal gazdagíthatnak minket, hogy új képességeket, szokatlan megoldásokat, megküzdési módokat tanulhatunk általuk. Ezt a folyamatot nevezi a pszichológia poszttraumatikus növekedésnek. A sebezhetőség szebbé és hitelesebbé teszi az embert. Onkopszichológiai praxisomban nem egy olyan emberrel találkoztam, aki a műtéti hegeit sem nem akarta elrejteni, hanem szép tetoválással emelte ki. Aki arannyal tölti ki a sorsának törésvonalait, az erősebb, bölcsebb, boldogabb emberré válhat.
A félelem, ami elválaszt
Aki viszont az érzelmeit elrejti, az bezárja a szívét, és eltávolodik a többi embertől. Pedig a kapcsolatok adnak valódi jelentést az életünknek. Vajon miért szégyelljük az érzelmeinket és valódi vágyainkat? Úgy vélem részben egy rossz társadalmi kondicionálás eredményeképpen, miszerint „erősnek kell látszani”, de e-mögött mélyen ott van az a sötét gondolat, hogy „nem vagyok elég”. Aki a szeretetre érdemtelennek hiszi magát, az fél a megszégyenüléstől, örökké szeretethiányban szenved, és mindezt próbálja eltompítani különféle pótlékokkal. Ők teszik ki a társadalom túlsúlyos, szenvedélybeteg, depressziós részének legnagyobb hányadát. Egy ördögi spirálba kerülnek, amelyben a szeretetéhség mellett eltompul az örömkészség, a hálaérzés is. Weöres Sándor így ír erről a Teljesség felé című művében (A vágyak idomítása): „Visszafojtott szenvedélyekkel vánszorogni éppoly keserves, mint szabadjára eresztett szenvedélyek közt morzsolódni.”
Érzelmi kockázatvállalás
Brené Brown amerikai szociológus, szégyenkutató szavaival élve „a szégyen olyan, mint egy kényszerzubbony”. Lekötözi teszi a lelket, megöli a kreativitást, elszigetel az emberektől. A szégyenből, amelyet a titok, csend és ítélkezés táplál, kinő a könyörtelen belső mérce, és a perfekcionizmus kényszere. Addig nem lehetünk önazonosak és boldogok, ameddig tökéleteseknek akarunk látszani, és az a legfontosabb motivációnk, hogy mit gondolhatnak rólunk mások. A valódi kapcsolatok csak úgy tudnak kialakulni, hogy megmutatjuk az embereknek, kik is vagyunk igazából a hibáinkkal és a sebezhetőségünkkel együtt. Ez az őszinteség hordozza az igazi erőt, bátorságot. Brené Brown kutatónő „teljes szívvel élőknek” nevezte azokat az embereket, akik vállalva a sebezhetőséggel járó bizonytalanságot, a bukás kockázatát, és az érzelmi kitettséget, feladják a játszmáikat a mély és valódi kapcsolatokért, és kimondják elsőnek, hogy szeretlek. Az élettörténeteket vizsgálva arra jutott, hogy a szégyent, ami elválasztja az embereket, leginkább az együttérzéssel tudjuk ártalmatlanná tenni. Együtt érezve először önmagunkkal, majd másokkal is. Ez a sorrend. Zoltánnak szembe kellett néznie a veszteségei okozta fájdalommal, és vállalnia kellett a nehéz érzelmeit ahhoz, hogy újra őszintén ki tudja mondani azt a mondatot: ELÉG VAGYOK! Amikor ezt elérte, nem volt szüksége többé a szexuális trófeákra, sem arra, hogy kifelé bizonygassa a férfiasságát. Önazonossá vált. Azt is megértette, hogy érzelmi kockázat nélkül nincs hiteles kapcsolódás, s az első lépés mindig az érzelmeink feltárása, és csak ezután kezd felépülni a bizalom, és nem fordítva.
Források:
Weöres Sándor: A teljesség felé, Trubadúr Könyvek, 2023
Brené Brown: A tökéletlenség ajándéka, Édesvíz kiadó, 2012